Vértanúhalál

Borítókép: www.rawpixel.com

ELŐZMÉNYEK

A szociális testvérek budapesti házai mind tele voltak üldözöttekkel, főleg zsidókkal, akiknek a nácik miatt rejtőzködniük kellett. Megmentésük érdekében a testvérek hamis dokumentumokkal látták el őket. December 9-én magyar katonák foglalták el a szociális testvérek vezetése alatt álló Bokréta utcai munkásnőotthon nagytermét. Két szobalány többszöri figyelmeztetés után is bejárt hozzájuk, majd szobájukba vitték fel a katonákat. Letícia jelölt tanúja volt, ahogy Sára testvér a legnagyobb szeretettel, ahogy csak egy aggódó édesanyától telik, beszélt velük. Megmagyarázta nekik, milyen lelki, erkölcsi káruk lehet ebből.

1944. DECEMBER 26. | SÁRA TESTVÉR FELJELENTÉSE

Egy nappal a halála előtt Sára testvér beszélt az egyik szobalánnyal és azt mondta neki, elintézi, hogy átkerüljön egy másik otthonba, ugyanazokkal a feltételekkel, mint amelyekkel a Bokréta utcai otthonban teljesít szolgálatot. A leány nem szólt rá semmit, de elment tanácsért az otthonlakók közül ahhoz, aki a novemberi átvétel előtt az otthon korábbi vezetőségéhez tartozott. Elpanaszolta, hogy Sára testvér el akarja vinni. Azt a tanácsot kapta, hogy menjen el a nyilas pártba és jelentse fel Sára testvért, hogy zsidókat rejteget, akkor majd nem kell az otthonból elmennie. És a leány megtette.

1944. DECEMBER 27. | A VÉRTANÚSÁG NAPJA

Reggel a testvérek Sára testvér kis szobájában gyülekeztek, ahol elmélkedni szoktak. Ezen a napon Sára testvér adta az elmélkedési gondolatokat az „Üdvösség Éve” c. könyvből: „Szt. Bernát szerint az életszentség három fajának egy-egy képviselője hódol itt az újszülött Király előtt. Egy közülük vértanú, akaratban és valóságban is (István); egy, aki akaratával készen állt elszenvedni a vértanúságot, bár a valóságban nem lett az (János), s végre akik még nem akarhatták, de tényleg elszenvedték a vértanúhalált (az aprószentek)” /Letícia jelölt/. „Csupa tűz, csupa szeretet, vágy volt a hangja.” /Jolsvai Hedvig/

Nyolc órakor volt a szentmise, reggeli, utána Hedvig testvérrel elindultak – természetesen gyalog, mert hiszen közlekedés nem volt – a Bokréta utcából a Liszt Ferenc téri otthonba. Itt megegyeztek az otthonvezetővel, aki szívesen vállalta a leányt, és indultak hazafelé újra az ostromlott városon keresztül, gyalog. Körülbelül fél 1 és 1 óra között értek a házhoz. Hedvig testvér, amint a sarkon befordultak s látta, hogy nyilas őr áll a ház előtt, megkérdezte Sárától: „Nem akarsz lelépni? Azért, hogy tovább tudd intézni az ügyeket. S majd én bemegyek a házba.” „Nem, én is megyek.” – válaszolta ő.

Először a kápolnába akartak bemenni, de egy őr leparancsolta őket a pincébe. Lementek az egy szál gyertyával megvilágított óvóhely előterébe, ahol egy fiatal, még gyermekarcú, de ördögi gonoszságú, golyószóróval felfegyverkezett nyilas folytatta az igazoltatást. A gyér fényben sok megriadt arc, már jó néhány lakót félreállítottak azzal, hogy zsidók. Bernovits Vilmát, az áldozatos hitoktatónőt is közéjük sorolták, aki pedig keresztény volt. Sára testvér odament és megkérdezte: „Én vagyok az otthon vezetője, miről van szó, kérem?” A vallató kérdéseire nyugodtan felelt.

Amikor a hosszantartó igazoltatás, faggatás véget ért, a 7–8 főnyi nyilas csoport kijelentette, hogy Sára testvért és Vilmát elviszik, róluk jegyzőkönyvet vesznek fel s majd hazabocsátják őket, a zsidókat pedig, szám szerint négy embert, elviszik a Gettóba.

„Amikor bejött a pincébe, ahol gyertya égett, szokott kedélyével derűsen jött, mint máskor. S mikor mondták, hogy elviszik, akkor árnyék vonult az arcára, halálos sápadtság ült ki rá és megnyúlt, egészen elváltozott, rózsafüzéréért nyúlt, azt szorongatta s annyit mondott: »Igen!«. Mielőtt elvitték (kb. fél ötkor), kértem, engedjék meg, hogy az iratait magához vehesse. Azt mondták, semmiféle iratra nincs szükség. Mikor búcsúztam, egy könnycsepp esett ki a szeméből, kérte, hogy nagyon imádkozzunk érte.”

Azon a bizonyos december végi napon a késő esti órákban a fővámház elé szállították és levetkőztették őket. Egy szemtanú szerint „ekkor – mielőtt a sortűz eldördült volna – egy alacsony termetű, rövid, fekete hajú nő valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalommal kivégzői felé fordult... majd letérdelt s égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára”. A rakparton eldördültek a fegyverek. Vértanúk teste hullott a Dunába. Vértanúké, akiknek egy része, mint az Aprószentek, nem akarták, csak elszenvedték a halált, és a vértanúé, aki mint Szent István diakónus, akarta és el is szenvedte a halált, hogy Jegyese példájára „váltságul adja életét sokakért”.

Azon a bizonyos december végi napon a késő esti órákban a fővámház elé szállították és levetkőztették őket. Egy szemtanú szerint „ekkor – mielőtt a sortűz eldördült volna – egy alacsony termetű, rövid, fekete hajú nő valamilyen megmagyarázhatatlan nyugalommal kivégzői felé fordult... majd letérdelt s égre emelt tekintettel nagy keresztet vetett magára”. A rakparton eldördültek a fegyverek. Vértanúk teste hullott a Dunába. Vértanúké, akiknek egy része, mint az Aprószentek, nem akarták, csak elszenvedték a halált, és a vértanúé, aki mint Szent István diakónus, akarta és el is szenvedte a halált, hogy Jegyese példájára „váltságul adja életét sokakért”.